Dühített... mert még ez is csak visszatekintés. Visszamentem. Egy nap telt el, kettő? Nem volt változás, a kriminológia egyik nagy igazsága nem most kapott egy új bizonyságot, nem tértek vissza a tett színhelyére. Bár lehet már visszatértek többször is, csak én az ez utáni pillanatban csatlakoztam a játékhoz. Szóval ott voltam és találkoztam ismét harcom megtestesült személyével. Ugrott, szaladt, elbújt. Annyira nem érdekelt, kis drágaszágaim elvesztése feletti bánatomon még nem tudta magát átpréselni a kis szürke pamacs. Az azért tudatosult, hogy hatalmas jószág. Szóltam neki, hogy hagyjon magamra, hess, hess… fuss cica, szabad vagy… Biztos megszeretett :). Legyen ez a nap a vasárnap, mert hazatért a kiskutyám. Na majd vele..
Eljött az este és visszatértünk. Mondom visszaemlékezés, nem is ezt akartam leírni, így nem lesz színes. Döme béna volt. Megmutattam hol a cica, de az én vadászfenomén harcivizslám nem volt egy frakk. Szagolgatta a pozíciót, de feladtuk. És teltek, múltak a napok…
